Autó Triplex Kft.

Toyota RAV4 2.0 D-4D teszt – a választás joga

Dízel, vagy hibrid? Ezerszer hallottam már a kérdést, és legalább ennyi teóriát gyártottak mindkét oldal kedvelői azzal kapcsolatosan, hogy melyiket, miért választanák. Minden érvet meghallgatok, részleteiben, egészeiben sok-sok igazság rejlik a véleményekben, ám a konszenzustól általában távol maradnak a felek. Valahol az ár/karbantartási költségek/környezetvédelmi szempontok triójánál akad meg a közeledés, ám most az elsőt kilőhetjük, ugyanis a dízel, valamint a hibrid RAV4 árcéduláját tekintve kifejezetten kicsi a differencia. A klasszikus értelemben vett, „egymás mellé állós” összehasonlítás idő és lehetőség hiányában elmaradt, viszont mivel mindössze néhány hete járt nálam a hibrid változat, ezért még egészen frissek az élmények, ebből fakadóan pedig akaratlanul is próbáltam a két pont közötti szakadékot egy képzeletbeli állásfoglalással áthidalni.

Süketelhetnék arról, hogy hogyan áll a konzervatív ezüstmetál árnyalat a RAV4-nek, meg hogy a mélybordó mennyivel provokatívabbnak mutatta magát a formát, de ettől megkíméllek titeket, inkább arra koncentrálnék, ami az előző tesztből kimaradt. A teszthét alatt azért akadt még egy-két újdonság a külsőségeket illetően, mindkettő az autó farához kapcsolódik, az egyik a szériafelszereltség részét képező elektromos csomagtérajtó, mely – mint utólag rájöttem – memóriás is, tehát megjegyzi a nyitási magasságot, elkerülvén így a felesleges nyújtózkodást, vagy éppen az ajtó lendületes lefejelését. A másik a kipufogóvég feletti lakkozott, fekete műanyag, amivel viszont már nehezebben tudtam azonosulni, lévén lehetetlennek tartom, hogy hosszú ideig szép állapotban maradjon. Ettől függetlenül alapjaiban nem változott a meglátásom, a Toyota óriás SUV-ja robusztus, mégsem tagbaszakadt autó látszatát kelti, a dizájn pedig összeszedettebb és a szó legpozitívabb értelmében „japánosabb”, mint valaha.

A beltérben már jóval több ponton akadt meg a tekintetem, kétség kívül a legfeltűnőbbek a borvörös-fekete, dombornyomott logóval ellátott bőrülések, melyek a limitált, Selection felszereltségi szint sajátjai (de az opciós listán is szerepelnek, mintegy 636.000 forintos felárral), és szépen feldobják a RAV4 utasterét, mutatósságuk mellett pedig a kényelmükre sem lehet panasz. Az anyagminőség általánosságban nézve megfelelő, de hozzá kell tennem, hogy akad egy érzékeny pont, méghozzá nem meglepő módon ott, ahol a legtöbb műanyagelem találkozik. Az érintőképernyő fölötti lap előszeretettel nyiszorog – teszi mindezt 5000 kilométer után -, jó lett volna egy egységesebb középkonzoli megoldás. Helykínálat tekintetében előnyösebb helyzetben van a dízel – már ami a csomagteret illeti, 577 literes alap poggyásztérrel gazdálkodhatunk, amely 1776 literesig bővíthető. Hálós, állítható tartó is jár, ezúttal ezt is alaposabban próbára tettem, ha nem akarjuk, hogy ide-oda csúszkáljanak a kisebb holmijaink, érdemes használni!

A hétcolos, központi képernyő a Toyota Touch 2 rendszert kapta meg, navigáció nélkül, mellette az indítógomb feketéllik, a hibridben ezt kékkel emelték ki. A műszerfal természetesen szintén különbözik, a CHG/ECO/PWR tagolású köregység helyén egy egyszerű fordulatszámmérő lakik a dízel változatban, a középső információs kijelző még nem említett, de annál érdekesebb részlete pedig a fáradtságérzékelő rendszer, ami jelez, ha úgy látja, hogy itt az ideje a pihenésnek.

Az igazi érdekességek számomra ezúttal a motorháztető alatt és a váltó környékén rejtőztek, ugyanis tesztünk főszereplőjében egy BMW-től elszármazott, kétliteres D-4D turbódízel kapott helyet. Ismerős volt nekem a RAV4 erőforrása, méghozzá a korábbi Avensis-tesztünk idejéből, de mivel arról nem nekem kellett cikket hegeszteni, ezért akkor szimplán csak megjegyeztem róla, hogy kellemes darab. A véleményem magja nem változott, legfeljebb kiegészült, a 143 lóerős, 320 Nm maximális nyomatékú blokk kulturált, és remek dinamikát biztosít a több mint másfél tonnás Toyotának. A gázadás élénk reakcióval párosul, a százas sprintet pedig nagyjából 9,5 másodperc alatt teljesíthetjük vele. Fürge, kategóriájában nagyon korrekt vezetési élményt nyújtó autó a RAV4 dízel kivitele, melynek a fogyasztása is elégedettségre adhat okot, városban 7-7,5 liter környékén harapott, országúton ez 5,3-5,6 literre szelídült, a 6,2-6,5-ös átlag tehát reálisnak mondható (szemben a gyártó által megadott 4,7-tel). Meg kell dicsérnem a hatfokozatú manuális sebességváltót is, a hibrid e-CVT-jével szembeállítva nálam abszolút a lendületes kézi a szerethetőbb. Pontos, kellemes úton jár, és jól kihasználhatóak a fokozatok, a váltási tartományok is eltaláltak. A pedálkezelés viszont lehetne kényelmesebb, kuplungolásnál zavaró a pedálsor fölötti burkolat. A kormányműről és a futóműről már nyilatkoztam, meglepő viszont, hogy a dízel változat sem összkerékkel, sem automata váltóval nem érhető el.

Visszatérve a teszt elejéhez, a hibrid, vagy dízel kérdéshez: érdekes azt látni, hogy a Toyota mennyire harcol önmagával és az elveivel, hiszen joggal büszkék a már 20 éve létező, sikeres hibrid rendszerükre, és érthető, hogy inkább a jövőt helyezik előtérbe, de kétségtelen, hogy a két technológia még egy darabig egymás mellett fog élni, így hát jelenleg a legjobb taktika a békés átmenet levezénylése lenne. A házi verseny boncolgatása közben azért ne feledjük el ismét megjegyezni, hogy árban elég közel került egymáshoz a két testvérmodell, jelenlegi tesztalanyunk 8.7 millióért vihető haza (Active-szinten 7.9), a hibrid pedig 9,3-tól érhető el, a választásnál azonban jön a többi, már korábban említett szempont, így hát a történet vége hasonló helyzetben mindig az lesz, hogy ki kell próbálni a kiszemelt változatokat, és meg kell találni a vérmérséklethez, pénztárcához, eszméhez, elvárásokhoz kapcsolódó-közeledő kivitelt!

A tesztlehetőségért köszönet a Linartech Autó Kft.-nek!

Bense Róbert


Címkék

Kapcsolódó tartalmak