Autó Triplex Kft.

Mazda MX-5 1.8 Sport teszt – az élményautó definíciója

Élményautó. Az elmúlt napokban sokat morfondíroztam ezen az amúgy eléggé elkoptatott kifejezésen, és arra jutottam, hogy ha gondolatban mellé tesszük az MX-5 képét, illetve az érzést, amit okoz, tökéletessé válik a meghatározása. Habár tény, hogy a négykerekűek által adott élményeknek rengeteg formája van, mégis a Mazda roadstere igazán közel áll ahhoz, hogy magát a gyűjtőfogalmat képviselje! Vezethetsz száz meg száz autót, vannak olyanok, melyeket muszáj egyszer kipróbálni az életben, nem csupán a teszt kedvéért. Önmagad miatt is. A Mazda MX-5 pont ilyen.

Ha kétüléses, nyitott tetejű autókról jön fel a szó, sokan több tízmilliós luxus-sportautókat látnak maguk előtt, amiben egy galléros pólós, középkorú fickó ül, aki épp golfozni tart. Persze, van ilyen, a valóság ellenben lehet egészen más is. A jó hír az, hogy nem feltétlenül kell egy családi ház árával rendelkezni ahhoz, hogy birtokoljunk egy roadstert, erre tökéletes példa mai tesztalanyunk, mely ugyan jövőre már felnőtt korú lesz, de még mindig ifjonti állapotában tündököl, ami nem is csoda, hiszen mindössze 31 (!) ezer kilométert mutat az órája.

Az MX-5-ök hazai felhozatala meglehetősen bőséges, főleg, ha a második generációt nézzük. Ám ilyen kondícióban lévő példányt nem találni minden sarkon. Első tulaja korából adódóan néhány év – nem túl intenzív – használat után letette az autót, ezt követően 10 évig, a forgalomból kivonva, mintegy időkapszulaként várta a folytatást.

Végül aztán sikerült kitörnie a garázsfogságból, konkrét árat nem írok, de bőven 2 millió alatti áron cserélt gazdát, ami remek, ha azt nézzük, hogy hervatagabb társai feleennyiért mennek, és azokra azért lehet még költeni. Jelen autónál azonban az ilyen-olyan folyadékok és egy új gumiszett kivételével sehol nem kellett hozzányúlni, mindene gyári, gyakorlatilag új az autó.

Kívülről legfeljebb néhány kavicsfelverődés és egy kevésbé szépen sikerült polír jelzi, hogy nem a szalonból hozták ki, de ezek elhanyagolható, és ami még fontosabb, helyrehozható dolgok. Egyébiránt dizájnját tekintve tipikusan kétezres évek eleje, ami hatalmas szívfájdalom, az a bukólámpa lecserélése (sajnos az ezredfordulóra már mindenki elfelejtette ezt az amúgy látványos, de légellenállás szempontjából bajos megoldást), a második szériára már jóval jellegtelenebb lámpatestek kerültek. A vonalvezetés mindazonáltal örök, a hűtőrács pedig tükrözi azt a mosolygós arckifejezést, amit az MX-5-ben ülve magad is produkálsz.

Ha a külsőre illik a „közel makulátlan” jelző, akkor a beltér megérdemli a „hibátlan”-t. De tényleg, a bézs bőrülések, a kárpitok, mind-mind kifogástalanok, és látszik, hogy nem azért, mert alaposan kitakarították, hanem azért, mert soha nem is voltak koszosak. A lakkozott-fényes Nardi faberakásokon egy darab karc nincs, egész egyszerűen szupergusztusosak. Egyedül a gyári rádió hiányzik, illetve a klímát nem tartalmazza az extralista, de minek is? Majd hűt a menetszél – feltéve, ha beengedjük! Van viszont elektromos antenna, méghozzá működőképes mivoltában.

Megemlítendő a műszerfal is, csodálatosak a csontszínű körszámlapok, nem az a kétpálcás, bazári megoldás, mint amit akkoriban rengeteg gyártó alkalmazott, mert épp azt diktálta a divat. Mókás és logikus részlet, hogy a középső kartámaszba került többek között a tankfedél nyitókarja, ami általában Mazdáéknál is a bal lábunk mellé kerül, ám itt nem igazán lett volna szerencsés így megoldani. A helykínálat egyébként inkább a kisebb termetű, alacsonyabb embereknek kedvez, de az ülés egész korrekt módon hátra tolható, így egy hegyomlás is maximum annyit fog csak érzékelni, hogy a térdét kicsit verdesi a kormány. A csomagtér az autó roadster jellegéből adódóan aprócska, mindössze 145 literes, de két embernek elegendő, meg amúgy sem ezzel fogunk nagybevásárlásra indulni.

A vászontető tökéletes állapotban van, sehol egy szakadás, repedés, anyagfáradás, ráadásképp pillanatok alatt lehajtható, nincs túlbonyolítva! Hab a tortán, hogy a hátsó ablak még fűthető is. Nyitott állapotában, még magasabb tempónál sem zavaró a szél, szinte körülölelik az utasokat az üvegfelületek.

De a legfontosabb kérdések mégsem itt keresendőek, hanem a menettulajdonságok környékén. Kezdjük ott, hogy az MX-5 gondolatban lecsupaszítva olyan, mint egy alacsony kis tepsi, amiben a legfinomabb sütik sülnek, tökéletesen elosztva, hogy ki ne boruljon véletlenül, amikor kivesszük a sütőből. Az autó egyensúlya, stabilitása hibátlan, az elöl-hátul kettős keresztlengőkaros futóműve feszes, magabiztos, az úthibákat nem szereti – nem is ez a dolga.  Ami fantasztikus, hogy teljességgel magától értetődő és ellentmondást nem tűrő minden egyes kormánymozdulat, az első pár kör után egyből úgy érezhetjük, mintha már ezer éve MX-5-öt vezetnénk. Ez az autó kétségtelenül azoknak való, akik a sebesség hajszolása helyett inkább kanyarvadászkodnak, bár ez a teória az 1.8-as motorral szerelt változatoknál akár vitatható is lehetne.

Tesztalanyunkba ugyanis ez került, az 1.6-os 110 lovas verziójával ellentétben itt 140 paciból áll a ménesünk, és ez több, mint elegendő az 1065 kilogrammos test mozgatásához. A százas sprintet 8,5 másodperc alatt futhatjuk vele, a végsebesség pedig valahol 210 km/óra körül van. Amellett, hogy a motor remek dinamikájú, a 6 sebességes manuális váltóról is csak elismerően lehet szólni. Apró mozdulatokkal gangolgathatunk (a hatosnál azért észnél kell lenni), a váltási fokozatok jól eltaláltak, a pontosság pedig a japán precizitást tükrözi. Őszintén szólva a fogyasztással nem igazán foglalkoztam, ez valahogy nem az a liga, amiben túlzottan felkelti az ember érdeklődését, meg nem is volt sok időm kitapasztalni, de a 8.5 literes átlagot készséggel elhiszem.

Ami egészen bizonyos, hogy a szerencse mindenkire rámosolygott ebben a történetben. Egyrészt az új tulajra, mert nem minden nap lehet hozzájutni egy ilyen autóhoz, ebben az állapotában – illetve valljuk be, nem is az a jellemzőjük az MX-5-öknek, hogy a gazdája csak úgy 10 évre a garázsba száműzi. Másrészt magára az autóra is, mivel újból kinn van az utakon, szeli a kanyarokat, és koptatja tovább az „élményautó” kifejezést. Hadd koptassa, megérdemli!

Bense Róbert

Címkék

Kapcsolódó tartalmak