Lada 2105 teszt – bűvös kocka
Ritka, diplomatakék szín, hívogató piros belső, finoman csukódó ajtók, pöccre induló 1.3-as motor. Ha most 1987-es írnánk, és mehetnék vele pár kört, valószínűleg jó néhány napra letörölhetetlen vigyor költözne az arcomra. Hogy ezt mégis honnan tudom? Csak onnan, hogy 2018-ban is ugyanilyen reakciót váltott ki a 2105-ös. Pedig vezettem már néhány Ladát, legtöbbet egy 1200S-t, ami a korához képest nagyon masszív, mégis igazi műszer volt, aztán akadt kocka is (2104, 2107), de talán erre a 05-ösre tudnám azt mondani, hogy a legtöbb olyan tulajdonságot hordozza együttesen magában, ami miatt ennyire sokan szeretik a márkát. Kezes és vagány egyszerre, hétköznapi célokra is tökéletesen alkalmas, a fenntartható hobbiautók táborát erősíti, mindent találsz hozzá, ráadásul ezzel a szín/belső kombinációval a ritkaság határát is súrolja.
Mégis kit lepnék meg azzal, ha leírnám, hogy az elmúlt éveket már magányosan töltötte a ’87-es Lada? Leginkább csak akkor jöttek ki vele a garázsból, amikor műszaki vizsgára kellett vinni. Rengeteg hasonszőrű autó vegetál így, mígnem egyszer csak úgy döntenek, hogy ideje megszabadulni tőle. Félreértés ne essék, mindenki azt csinál az autójával, amit csak szeretne, azonban a mostanság oly keresett, nosztalgiát ébresztő keleti járgányok esetében sokszor kezdődik így a sztori. De ez még mindig ezerszer jobb, mintha a kert végébe, vagy a bontóba lett volna kitolva. Ilyen szempontból nagy szerencséje volt mai tesztünk alanyának, hiszen nem hagyták elkallódni, nem vonták ki a forgalomból, élte a garázsban letámasztott járgányok eseménytelen életét.
Egy szép napon azonban egykori gazdája úgy döntött, hogy megbízza az unokáját: adja el a Ladát. Igazi bácsiautóként várta a garázsból való szabadulást – üléshuzat a piros bőrön, a csomagtartóban kötelező holmik az esetleges javításokhoz, autóatlasz a kesztyűtartó alatti tárolóban – hátha szükség lesz még rá. Aztán jött egy elfogadható ár, megköttetett az üzlet, és a Lada új tulajdonosához került.
Nem volt törve, sem szétrohadva, és bár itt-ott javították a festést, horpadások is akadnak (neppernyelven ezeket hívhatnánk kisebb esztétikai hibáknak), alapvetően szép külső állapotában maradt fenn. Egy kis korhű vadságot azért kapott a vásárlás után, szolid sötét légterelőpár került az oldalsó ablakokra, a hátsó szélvédő pedig úgynevezett „nelásskirácsot” (vagy tökgyalut, tyúklétrát – ki hogyan nevezi) kapott. Ez alapból a menőséget jelképezte a 80-as, 90-es években, de amúgy voltak valóban áldásos hatásai, egyrészt kevésbé sütött be a nap a hátul ülőkre, ha pedig eső volt, elvezette a vizet, így ablaktörlő hiányában is száraz maradt a hátsó ablak.
A Ladás felnikupakok filléres tételek, mint ahogy a króm kerékcsavar kupakok is. A fő attrakció azonban a kipufogó, mivel a középrészt és a dobot is ki kellett cserélni, ezért belefért némi furfang egy „majdnem Koppány” kipufogóvég képében. Ami amúgy tényleg simán illik rá, legalábbis igen karakteres hangot biztosít a Ladának, nem az az ordító prosztóság, épp kellemes.
Ha a külsejét 31 év távlatából szépnek nevezhetjük, akkor az utastér megérdemli a kiváló jelzőt. Az ajtóbelsők gyönyörűek, nincsenek megereszkedve, kiszakadva, kifakulva, az ülések sincsenek kiülve. A műszerfal, a műanyagelemek mind-mind remek állapotúak, a gumiszőnyeg pedig gyakorlatilag új. Egyedül a váltógomb rontja az összképet, de a fotózás óta már az is ki lett cserélve. Illetve a kihangosítós Pioneer egység sem igazán illik bele, de ennek inkább praktikussági okai voltak. Azért szerencsére a hatkazettás, tárolós kardánbox megmaradt. Említésre méltó az állítható magasságú fejtámla, valamint a két hátsó biztonsági öv is, ma már ezek természetes dolgok, de a nyolcvanas évek keleti autóiban még nem voltak magától értetődőek az ilyesmik. A komfort és a helykínálat a kor színvonalához képest rendben van, igen kényelmesek, bár nem túl jó tartásúak az ülések, a 385 literes csomagtartó jól pakolható.
Már eddig a pontig is kellemes meglepetés volt az autó, de a leginkább szerethető tulajdonsága a vezetési élménye – mert ezt csakugyan hívhatjuk annak. Akinek ezerötöse van, 5 sebességes váltóval, az talán más véleményen van, de a 995 kilogramm önsúlyú 2105-öshöz az 1.3-as motor, valamint a négygangos váltó is elegendő. A varázslat nem a 70 lóerőben, a 18 másodperces százas gyorsulásban, vagy a 10 liter körüli fogyasztásában, rejtőzik, mindinkább a váltási érzetben, a meglepően könnyed és pontos kormányzásban, illetve a jó állapotú futóműben, ami a fekvőrendőrt is észrevehetetlen bukkanóvá simítja. Ki merem jelenteni, hogy ez a legfinomabb Lada az összes közül, amivel eddig dolgom volt. Jogos a kérdés, hogy mennyit kellett költeni az autóra, hogy ezt lehessen írni róla? A helyzet az, hogy a kötelezőkön (olajok, vezérlés) kívül, mindössze a kipufogó, valamint az akkumulátor cseréjére, illetve a generátor csapágy javítására volt szükség. Ez két dolgot feltételez, az egyik, hogy tényleg tisztességgel karbantartották azokban az években is, amikor a garázsban állt, a másik pedig, hogy valószínűleg sosem volt feleslegesen nyúzva.
Az óra által mutatott 31 ezres futást azért valószínűleg már megelőzte egy átfordulás, bár köztünk legyen szólva, számomra egyik szám sem tükrözné a realitást. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha egy fektetett nyolcas kerülne a számok helyére, mivel ezek a kockák kis túlzással élve még az öröklétnek készültek.
Bense Róbert
