Honda Civic 1.6 i-DTEC teszt – japán logika

A japán, meg úgy összességében az ázsiai autók egy része még mindig rendelkezik azzal a fajta egzotikummal, amiért egyesek visszavonhatatlan rajongást éreznek, mások pedig leginkább csak távolról élveznék a jelenlétüket. Ez így van jól, más kultúra, más szépérzék, nem kell mindent egyenre formálni, mert annál unalmasabb nincs, mint amikor a 26. szabványorrú autóról olvasod a reklámkatalógusában, hogy „egyéniség”. Mindazonáltal a Honda egy kicsit még így is visszavett, picit igazodott-igazított, de csak úgy japánosan, hogy maradjon a szemlélődőben elegendő kíváncsiság ahhoz, hogy közelebb menjen a Civic-hez. De a külső csak az érem egyik oldala, a másikon ott a műszaki tartalom, ami egyrészről hozza az elvárt precizitást, másrészről pedig a dízelmotor mivoltával egy jó nagy kérdőjelet nyom az ember feje fölé. De ássunk kicsit mélyebbre, mert a Civic egésze bizony egy felfedezésre váró konstrukció.

Nálam az ötajtós, Orange Line csomaggal megfuttatott Civic az etalon, ezt gyorsan szerettem volna leszögezni, hogy majd ha az lesz nálunk, ne kelljen magyarázkodnom a külcsínt illető részrehajlásom miatt. A Type R-re is fentük a fogunkat, ám sajnos az megfutotta tesztkilométereit, szóval sikeresen lecsúsztunk róla (remélhetőleg nem véglegesen). Maradt a négyajtós, és mondhatnám rá, hogy ez egy fokkal bácsisabb – elegánsabb kifejezéssel élve konzervatívabb – de nem teszem, mert nem igaz.

„A szedán sosem volt kifejezetten UFO alkat, és ha az előző két széria nem volt az, akkor miért éppen a mostanit faragnák extrémebbre?” – gondoltam korábban magamban, de azért ennél a pontnál esett némi csorba az igazságérzetemen. Mert ha nem is űrhajó a négyajtós, de azért igazán modern és – bár ez ízlésfüggő kijelentés – szerintem szemrevaló dizájnt kapott. És végre van egy autó, amihez tökéletesen illik a cápauszony antenna! De részletek helyett először inkább vizsgáljuk az összképet: a Civic 4.65 méteres hossza és alig 1.41 méteres magassága sportos arányokat kölcsönöz a karosszériának, az orr oldalnézetből hosszú, a far szerencsére nem lett az egekbe tolva.

Szemből fantasztikusan cyberpunk a Civic, nem tudom, hogy hányan és hányszor kaphattak össze a dizájnerek, mire sikerült megállapodniuk egymással, de az biztos, hogy ebben a frontban sok elképzelést gyúrtak egybe. A végeredmény látványos lett, és a háttérben megbúvó „Lexus-csáprágót” leszámítva az egyediséggel sincs probléma. A márkajelzés és a Full LED fényszórók fölött húzódó krómozás pazar, alatta a matt műanyag megakadályozza, hogy soknak érezzük a díszítést.

Talán csak az oldalain kissé felfújt motorháztetővel nehezebb kibékülni, a vezetőülésről belátni egészen az illesztésekig, ezzel lehetett volna még egy kicsit játszani. A hátsó egyszerre lekerekített és szögletes, ugyanakkor a lámpatestek uralják a Civic farát. A csomagtérajtót ügyesen dobták fel, tetején szárnyat imitál, középen pedig néhány vonással megtörték a rendszám környéki – általában kevésbé izgalmasra hagyott – felületeket.

Az utastér hibátlanul harmonizál a külsővel, az idejétmúlt lyuggatott pedálok és a túlontúl is szintetikusnak ható kormányborítás kivételével ez egy gyönyörű utastér. Külön dicséretre méltó a futurisztikus műszerfal, azon belül is a vízhőfok/üzemanyagszint jelző kettőse, analóg és digitális egységek tökéletes együttműködését mutatják be. A középkonzol műanyagja ugyan hajlamos recsegősre venni a figurát, ám az érintőképernyő üvegborítása és az alatta lévő, átlátható gombsor is mutatósra sikerült.

Itt álljunk meg egy pillanatra, ugyanis a Honda Connect rendszerét sokan, sokféleképpen kritizálták. Való igaz, a régebbi Androidra épülő egység első ránézésre bonyolultnak tűnik, valójában azonban a menüpontok rendezhetőségével jól testreszabható. A klíma külön gombot kapott ugyan, de azt is a kijelzőn tudjuk állítani, ezen, valamint a nem túl erős felbontású tolatókamerán lett volna még mit csiszolni.

Tesztautónk a legmagasabb, Executive felszereltséggel rendelkezik, gazdagon megszórták mindenféle extrával. Ilyen a napfénytető, az indukciós töltő, a dugókövető tempomat, vagy éppen a Honda Sense vezetéstámogató rendszerei. Utóbbiba tartozik a sávtartó segédlet is, ami szükség esetén nagy pontossággal, óvatosan avatkozik közbe. Mégis a Civic hangutasításai voltak a legmeglepőbbek. Az még hagyján, hogy magyarul szólt hozzám, de tette ezt olyan hangon, hogy majdnem válaszoltam neki egy „Igen, tanárnő!”-t. Itt meg is hallgathatjátok.

A Civic belterének anyagminősége általánosságban véve jó, a bőrborítású ülések kényelmesek, korrekt tartással bírnak, ám ha nem akarjuk, hogy a hajunk a tetőt súrolja, akkor elég alacsonyra kell beállítani. A helykínálat ezt leszámítva rendben van, a hátsó lábtér bőséges, az ülőlapok hosszára sem lehet panasz. Tárolókból is jut bőven, az állítható pohártartós könyöktámasz alatt például meglepően nagy rekesz nyeli el az apróbb holmikat. A csomagtér 519 literes, a bővíthetősége azonban túl sok praktikumot nem hordoz magában, egyrészt nem duplapadlós, másrészt bővítésnél elég szűkös a nyílás.

A Civic és a dízel szavakat viszonylag ritkán használjuk egy mondaton belül, pedig egyáltalán nem rossz párosítás ez. Az viszont teljesen biztos, hogy nem ez a konfiguráció fogja vezetni a házi eladási listákat, és látva a dízelek visszaszorulását kissé okafogyott az 1.6 i-DTEC léte a típus motorpalettáján.

Mindenesetre a 120 lóerős, 300 Nm maximális nyomatékú motor meglepően kulturált, és ez nem csak a szigetelés varázsa, mert még nyitott motorháztetőnél hallgatva is egész csendes. A 10.2 másodperces százas sprint és a 200 km/órás végsebesség is rendben van, az általam mért 5.3-5.7 között ingadozó átlagfogyasztás pedig szintén kellemes adat.

Mint a Hondáknál általában, a manuális váltó díjnyertes, szinte csuklóból kapcsolható a hatsebességes, a fokozatok tökéletesen hangoltak. A hátul Multilink futómű is hibátlan, a 17 colos papucsok ellenére szinte semmit nem érezni az úthibákból, mégis sikerült némi feszességet belecsempészni az összhatásba. A kanyartartás magasabb sebességnél is meggyőző, 1.3 tonnás tömege ellenére szinte légiesnek érezni a Civic-et. A fékerő adagolását kicsit szokni kell, mint ahogy az amúgy szintén jól eltalált kormányzást is, utóbbi elsőre érzékenynek tűnhet, de ez kell ahhoz, hogy minden apró mozdulatban érezhessük, hogy a kontrollunk alatt tartjuk az autót. Mindent egybevetve ebben a formájában is komplex vezetési élményt ad a Civic, egyszerre precíz, mégis van benne egy kis játékosság, egy percig nem hatott unalmasnak, attól függetlenül, hogy azért ez messze nem egy Type R.

Felszereltségtől függően 6.7-8.8 millió forint közötti árakon mozog a négyajtós dízel változatának ára, Comfort szinten hatos manuálissal a legolcsóbb, míg az Executive/9 sebességes automata párosa kerül a legtöbbe. Esetünkben csak az automata hiányzott a listáról, így 8.1 milliót kérnének a Civic-ért, ami ugyan távol van az olcsótól, ám cserébe egy modern, magas felszereltségű, ésszerű autót ad a Honda, amibe jó beleülni. Tesztelői szemszögből nézve már most várom a Civic többi variánsát, biztos vagyok benne, hogy tartogatnak még kisebb-nagyobb meglepetéseket.

A tesztlehetőségért köszönet a Duna Autó Zrt.-nek és a Honda Hungary Kft.-nek!

Teszt | fotók: Bense Róbert

Töltsd fel, add el, vedd meg – próbáld ki te is az autotveszek.hu-t!