Duna Autó Zrt.

Dacia 1310 TX teszt (1988) – kalandban tart

Nem unatkoztam az elmúlt hónapokban. Amúgy sem szokásom, de tavaly az egyéb teendőim mellé érkezett egy Dacia is a házhoz, amivel aztán idén végigkalandoztuk Közép-Magyarországot, Erdély tájait (megmásztuk többek között a Transzfogarasi utat is), jártunk egy csomó találkozón, és nagyjából 5000 kilométert töltöttünk el egymás társaságában. Nem mondom, hogy probléma nélkül, de a közvélekedésben élő sztereotípiákkal nem találkoztam. Mint ahogy azt már megszokhattátok, minden RetróVasak kalandautóról készül egy teszt(szerűség), volt már Lada, Škoda, Trabi, melléjük áll be a sorba most egy 1310-es Dacia is.

2018 őszén került hozzám, épp az éves RetróVasak Találkozónkról hoztam haza, és már az első 150 kilométeren kiderült, hogy amennyiben rendben van, úgy egy igazán kellemes autóról beszélhetünk. Persze akkor épp behúzótekercs problémája volt, de ezen kívül, 30 éves kora ellenére tényleg egy tiptop Daciához volt szerencsénk. Sztorija szerteágazó és érdekes, javaslom, hogy olvassátok el, mert bár voltak hosszabb garázsévei, azért mégis egy kedves, bár kicsit keserédes történet kapcsolódik hozzá.

Mindig szívesen legeltettem az autón a szemem, és mindig találtam rajta valami újat. A dupla lámpák, vékonyka szivacs szárny a csomagtérfedélen, a háromcsavaros felnik Dacia-feliratos díszkupakokkal, a márkajelzés tipográfiája, és persze az elmaradhatatlan retró matricák. Egy rakás apró látnivaló van rajta, az egészet pedig keretbe foglalja ez a jellegzetes, fordított hajóhinta forma. Persze már itt is megfigyelhető az a fajta „elműanyagosodás”, mint a többi keleti autón, melyek gyártása eljutott a nyolcvanas évek végéig, kilencvenes évek elejéig. De akadnak azért mutatós elemek, ilyenek a krómozott lökhárítók és kilincsek/ajtók fölött végighúzódó díszcsíkok is.

A strandkorlátkék festés távolról extra jól mutat, közelről persze látszik, hogy ez már újra lett fújva – tudtommal még valamikor a kilencvenes évek elején. De mindent egybevetve ez így patinás, azt pedig bizton állíthatom, hogy kevés ilyen állapotú 1310 mászkál az országban – ezt a hazai Dacia Fan Club is megerősítheti, hiszen a kevés szép darab közül jó néhány a csoporttagok tulajdonában van.

43 ezer kilométer. Ennyi volt benne közös időszámításunk kezdetekor, legalábbis az óra szerint, a valóságban talán még ennyi sem. Rozsda akkor sem volt és azóta sincs, rücsi ellenben igen, vastagon. Hobbiautóként ez még sokáig nem kell, hogy lakatolásra szoruljon. Odabenn is hasonló kép fogadja a szemlélődőt. Hatalmas pereckormány ritka küllőzéssel, csúszásgátlóval, középen szinte eltörpülő Dacia jellel.

A helykínálat remek, a kilátás előre-hátra tökéletes, az ülések pedig három évtized után is kényelmesek. Támlájuk állítható, tartásuk ugyan nincs sok, de nem számít, mert ez a járgány észszerű keretek között vezetve olyan kellemesen ringatózik, hogy egyszerűen nincs szükség oldaltartásra. A fejtámla időnként egykedvűen visszacsúszik a kiindulási helyére, állítgatni felesleges, de legalább van, és még az is komfortos. A huzatokon sehol egy szakadás, a műszerpult repedésmentes.

Pedig nem mondanám, hogy drága anyagokból dolgoztak a románok. Sok helyütt, főleg a konzol alatti tárolók környékén fekete kartonalapú lapokkal választották el egymástól a különböző tárolókat. De itt még ezek is egyben vannak, tegyük azért hozzá, szerencsés sorsa volt az autónknak. Személyes kedvencem a két körműszer az anyósülés előtt. Az egyik a vízhőfokot, a másik az olajnyomást mutatja, kis krómszélű karikákban, félig rácsos, félig mutatós felállásban. Ez és a mellette található Dacia felirat az ezüst felületen az utastér legügyesebb díszei.

A hármas tagolású műszerfal inkább praktikus. Mutat mindent, a szívató visszajelzőjétől kezdve az olajszinten keresztül egészen a töltésig. Már ha éppen működik. Ebben a kilométeróra úgy ugrált, hogy lehetetlen volt megállapítani a sebességet. Megjavíttattam, nem volt olcsó mulatság, még úgy sem, hogy a korábbi gazdája baráti alapon küldött hozzá egy másik órát.

Az üzemanyagszintet viszont előtte is és azóta is tippeléses alapon állapítottam meg. Eddig még egyszer sem ürült ki a tank, igaz általában csak nagyon halvány fogalmam van arról, hogy mennyi benzin lehet benne. A koppra töltés nem jöhetett szóba, mert a (vélhetően felakadt) jeladó tájékán hajlamos volt kiereszteni a naftát, szóval maradt a matekozás, meg a kanna a csomagtérben. Apropó, ha már itt tartunk. Az emberek mellet a holmiknak is bőven van hely a Daciában, 420 literes a poggyásztartó, és bár az erősen lefelé ívelő ajtó elvesz a magasságából, erre is volt megoldás, méghozzá a Polux csomagtér(fedél) magasítója. Mesteri találmány!

Hogy milyen volt ez a cirka 5000 kilométer a volán mögött? Kényelmes, nézelődős, ha kellett lendületes, néha-néha kicsit bizonytalankodó. Sanyi bácsi, kinek műhelyében évről-évre megfordulok a keleti vasaimmal, valamint a Dacia klubosok sokat segítettek, ezúton is köszönet mindenkinek. Egyszer a fékszervó adta meg magát, máskor a kuplungpedál esett be, de volt olyan is, hogy a benzinszűrő tömődött el, gyújtással is kellett foglalkozni, gyertyát is kellett tisztítani. Aki régóta Daciázik, annak ezek többsége az út szélén elvégezhető rutinművelet, az viszont tény, hogy időnként fel kell nyitni a motorháztetőt és bütykölni kell. Mégsem mondanám, hogy megbízhatatlan lenne, mert olyan helyekre vitt el és hozott haza, ahol egy modern autó talán meg is kotlott volna alattam. Sőt, láttam is erre példát az utazásaink alatt. Mint a legtöbb keleti modellre, a Daciára is ráhúzható a közhely: ha foglalkozol vele, meghálálja.

A menettulajdonságai abszolút dicsérhetők, az 1.3-as motor 54 lova minden helyzetben elegendő volt – a mérce itt továbbra is a keleti blokk általam ismert és használt járművei. 100 körüli tempó soha nem okozott gondot, igazából még fölötte sem tűnt kínlódósnak. A fogyasztás nagy vonalakban 7 liter körül alakult, ez sem épp egy szörnyű adat. Amit szokni kellett, az a pedálsor, illetve a négyes váltó. Előbbinél a helyes kezelési metódus elsajátításához nem árt némi gyakorlás, utóbbinál ez hatványozottan igaz, közel vannak a fokozatok, nem szabad erőltetni, könnyed, határozott mozdulatok szükségesek, egy idő után rááll az ember keze.

A futóműről csak áradozni tudok, eleve magas építésű az autó, nincs az az út/gátoldal/murvás-dombos szakasz, amin ne menne el gond nélkül. Csípőből kirugózza az úthibákat, és ezen tulajdonságaihoz képest még az úttartása sem rossz, nem akar leesni az aszfaltról, nem fújja el az első szembejövő teherautó. Imádtam minden kormánymozdulatot, a kanyarreakciókat, és azt is, hogy „kicsiben játszva” is lehet élvezetet találni benne, tényleg kiül a jókedv az ember arcára a terelgetése közben.

Hosszú kaland volt, de most ez is véget ért. A fenti galériával búcsúzom a Daciánktól, amit ezúttal nem kisorsolunk, hanem eladunk, így aki szeretne egy szép és jó 1310-est, az még most szóljon. Személy szerint kimondottan megkedveltem mind az autót, mind pedig a köré épült hazai klubot, egy igazán családias közösséget ismerhettem meg. Lehetetlen lenne összefoglalni néhány mondatban az elmúlt időszak élményeit, megtiszteltek vele, ha elolvassátok a Dacia-kaland beszámolóit, sok-sok szép tájon jártunk, jó lesz visszaemlékezni ezekre a pillanatokra, remélem ti is találtok benne nosztalgikus részleteket.

Teszt | fotók: Bense Róbert

Címkék
Lotus Cleaning tesztelok.hu

Kapcsolódó tartalmak