Autó Triplex Kft.

Audi A8 – ünnepi teszthét – III. rész

Mai történetszálunkat október elején tettük parkolópályára, amikor is még úgy voltunk vele, hogy néhány héten belül össze tudjuk hozni az A8 tesztjét. Ha ránéztek a naptárra, akkor könnyen rájöhettek, hogy ez bizony nem így lett, hiszen hónapok teltek el, mire végre összepasszolt a „csillagállás”, és eltulajdoníthattam az olaszországi kényszerpihenő óta minden szempontból hosszú utat megtett 1998-as évjáratú Audit. A sokáig tartó várakozásnak hála valóban egy igazi ünnepi teszt lett ebből, egy olyan sztorival a háta mögött, amit érdemes volt végigkövetnünk, és amit ti is imádtatok, hiszen az előzményrészeket (I. rész, II. rész) közel 50 ezren olvastátok. Sokat gondolkodtam azon, hogy felmelegítsem-e az első két epizód tanulságos részleteit, és az eltapsolt milliókat, de úgy voltam vele, hogy ez most legyen egy felszabadult teszt egy olyan kultikus járműről, amely hosszú évek magányos garázsrabsága után újra a reflektorfénybe gurulhat.

Akárhányszor is ránézek erre az autóra, mindig elképedek a monumentális jellemén, mint egy szobor, amit odaraktak, de valamilyen csoda folytán mégis képes megmozdulni az 1.8 tonnás súlya ellenére. Ez az alumínium térvázas fekete tömb úgy hordozza magán a kilencvenes évekbeli szigorúságát, mintha nem akarná elfogadni, hogy évtizedek repkedtek el a feje fölött. Kétségtelenül egyenes jellem, és jól is tartja magát, egyedül az oldalsó dekorívnek kezdett el hámlani a felülete, és a vezetőoldalon van egy hosszú karc, illetve a fényszórómosó műanyagja repült le pár hete az M0-áson. A sors iróniája, hogy az eset után közvetlenül pont egy BMW X5 gázolt át rajta. Reméljük nem kapott defektet.

Közel 1.9 méteres szélessége, és a 17 colos, óriásinak tűnő abroncsai terpeszkedővé teszik a kiállását, azonban az ehhez párosuló mindössze 143 centis magasság és a lapos „Quattro-rácsos” hűtőmaszk miatt mégis az az érzésünk, hogy a szőnyeg alatt is el tudna vonulni az S-line csomaggal ellátott A8. Pedig valójában nagyon nem ezt akarja, sőt, még ma is érződik rajta, hogy az Audi annak idején minden munkáját beletette ebbe a modellbe, csak hogy összejöjjön a szent cél, miszerint méltó módon kell belépni az óriások táborába, és súlyos, de stílusos nyomot kell maguk után hagyni.

Így aztán nem is csoda, hogy egy ilyen jelenséggel nem lehet csak úgy flegmázni, meg kell fogni azt a kilincset, és magunk felé kell húzni, olyan ez, akár egy magabiztos kézfogás. Azt hiszem, itt mondhatnánk közhelyesen, hogy „van benne anyag”. Mert hát amúgy van is, és ez még azelőtt egyértelművé válik, mielőtt beindítanánk. A műszerfalon olaszul villannak fel az információs kijelzőn a figyelmeztető mondatok: „Inserendo una posiz. De marcia a vettura ferma azionare il pedale del freno.” Imádnám, ha Marlon Brando hangján még fel is olvasná a rendszer. Alatta csak egyetlen hibajel, a légzsák visszajelzője rakoncátlankodik. Aztán jobbra tőle ott egy számsor, 206.652…akár egy fektetett nyolcas is lehetne a helyén, ne is beszéljük arról, hogy hány kilométer van, vagy lehet benne. Ez jelen alanyunknál csak egy üres adat. Sokkal érdekesebb, hogy mennyire szép minden idebenn. A bőrök néhány ránctól eltekintve hibátlanok, pedig itt nem voltak spéci, méretpontos huzatok, mint a korábban tesztelt A6 esetében.

A lakkozott berakásokon szintén nem fog az idő, és bár mai szemmel nézve már kissé csicsásnak hatnak, de a gyártóknak lenne mit tanulniuk, hiszen 20 év után is mindössze néhány hajszálkarc van rajtuk. Egyedül a behúzók vannak kissé megkopva, a krémszínű műanyag alól elő-előbukkan a fekete plasztik, ám mivel ez az egyik legjobban nyúzott beltéri rész, ezért ebben semmi meglepő nincs. A könyöklőben már annál inkább, pontosabban a két párnázott rész közötti részen, ott ugyanis nem más rejtőzik, mint egy klasszikus autós telefon. Unalmas, parkolóban töltött perceimben felvettem néha, és láttam, ahogyan páran sandán benéznek az ablakon. Hiába, feltűnőbb, mint bármelyik érintős tepsi.

Jót mosolygok, mikor bizonyos extrákat spanyolviaszként próbálnak eladni 2018-ban, pedig ha jobban megnézzük, már a D2-ben is elektromosan állítható a kormány, a fejtámla, még az övmagasság is, továbbá fűthetőek az első és a hátsó ülések is (előbbi memóriás is), és kétzónás a digitális légkondi. Ráadásképp 1997-től a világon elsőként az A8-ba került 6 légzsák. A kedvencem mégis a gombnyomásra aktiválható, hátsó szélvédőn hálóként kinyíló roló, nehogy már a kíváncsi szemek, meg a káros UV-sugarak csak úgy járjanak-keljenek az utastérben.

A helykínálat – talán említenem sem kell – hatalmas, és mivel lényegében sofőrös autóról beszélünk, ezért aztán hátulra még kényelmesebb fotelek is jutottak, mint előre. A csomagtartó szintén nem elhanyagolható méretű, 525 literes, és nagyon nem akarjuk, hogy egy elgurult alma miatt a legmélyére kelljen nyúlni.

Számtalanszor ültem már benne a teszt előtt is, mint utas, de vezetőként megvártam a megfelelő alkalmat, nem akartam elsietni, kár lett volna. Ahogy felzúg a 3.7 literes V8-as, az szinte hipnotikus, pedig hol van ez még a hatliteres W12-estől, de akkor is! Sőt, ebbe már az erősebb, 260 lóerős változat került, melynek 350 Nm a csúcsnyomatéka, szemben a korábbi 230 lovas, 315 Nm-es erőforrással. A 250 km/óra körüli végsebességben nincs közöttük különbség, lévén korlátoz az elektronika, de míg elődjének 8.7 másodperc kellett a százas tempó eléréséhez, az átdolgozott verzában már 7.8 szekundum is elegendő a sprinthez.

Számok ide, vagy oda, tagadhatatlan, hogy az A8 mindent erőből csinál, de nem agresszíven, hanem inkább precíz módon. Egy másodpercig nem fogod billegősnek érezni magasabb tempónál sem, végtelenül pontosan lehet vele manőverezni, a Tiptronic automata is szépen dolgozik, ráadásul szinte tökéletes a futómű és a kormánymű hangolása – igaz utóbbi épp a teszt után két héttel feküdt meg. A kombinált fogyasztás a gyári értékeket tekintve 12.7 liter, ami a tulajdonosnál hozzávetőlegesen 2 literrel többre jött ki, nálam viszont közel az átlagnál megállt, a 90 literes tankot nagyjából félig sikerült kiürítenem.

A jelenlegi árakat/szervizköltségeket nem fogom most három mondatban mélyelemezni, és amúgy sem szívesen rontanám el csúnya forintokkal a saját kis élményemet, épp ezért készült az első két rész amit itt, és itt tudtok elolvasni. De annyit azért hozzátennék, hogy a történet elejétől kezdve meghatározó tapasztalatokkal gazdagodtam az A8 által, aminek számomra az a tanulsága a jelenre vetítve, hogy igenis felemelő érzés egy ilyen autót terelgetni, ha jó állapotban van, és nem szorítja a tarkómat a következő számla. Az viszont egészen biztos, hogy itthonit eleve nem vennék, és nem kezdenék bele egy kintről érkezett, látszólag megőrzött darab rendbehozatalába sem. Ehhez már fanatizmus kell, viszont minden tiszteletem azoké, akik pár év múlva OT-vizsgás A8-asokkal jelennek majd meg a találkozókon.

Bense Róbert

Címkék

Kapcsolódó tartalmak